A harag és a félelem tanácsa
Jezábel királynő szörnyű haragjában, halálosan megfenyegette Illést a Kármel hegyen történtek után, Isten embere pedig megijedt. Attól kezdett félni, akitől nem kellett volna, talán azért, mert a királynőnek lett volna hatalma fenyegetését beváltani. Jézus többször szólította fel övéit, hogy ne féljenek. Amikor Pilátus Jézus felett ítélkezett, így szólt hozzá: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?" Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked". Feleslegessé lesz a félelem, ha ennek a tudatában élünk. Istennek van hatalma életünk felett, csak az történhet meg velünk, amit Ő megenged. Ne félj! Mert nem csak a harag, de a félelem is rossz tanácsadó! Aki ijedtében akar cselekedni, az össze-vissza kapkod, vagy cselekvőképtelenné válik bénultságában. Mesterünk szerint egy valamitől kell félnünk: „Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek." (Lk 12,4-5) Sátántól való félelem is csak akkor egészséges, ha istenfélelemmé lesz. Akkor pedig valósággá válik életünkben: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek.".
Mártírság vagy öngyilkosság
Illés ijedtében menekülni kezd. Annak ellenére, hogy látta Isten hatalmát dicsőségesen megnyilvánulni, az életét mentette. Mennyire másként gondolkozott Pál apostol! „És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról." (ApCsel 20,22-24) Amikor mindenáron az életünket akarjuk menteni, rossz döntéseket hozhatunk, hiszen „aki meg akarja menteni az életét, elveszti". Milyen sokan hazudnak, hogy mentsék a bőrüket, tipornak le másokat, hogy érvényesüljenek! Tanuljuk meg gyakorlatban is elveszteni életünket Isten kezében! Akkor kétségbeesés helyett, minden helyzetben tudhatjuk, hogy Ő azt mondja: „én nem feledkezem meg rólad! ...íme, tenyerembe véstelek be". Istenfélelmünk megment az emberektől és a körülményektől való félelemtől. A próféta Beérsebában hagyta legényét, hogy az utat onnan egyedül tegye meg. Ezt kellett tennie vagy ez is a menekülő ember ösztönös cselekedete, aki addigi hűséges társától, segítőjétől is megválik, hogy aztán később keserűségében azt mondhassa „egyedül maradtam". Mindenesetre lelkipásztori szolgálatom alatt sokszor láttam, hogy bajban levő emberek, maguk hagyták el azokat, akik addig mellettük voltak. Sokan akkor fordulnak szembe barátaikkal, családjukkal és gyülekezetükkel, amikor a legnagyobb szükségük lenne azokra. Ez lenne az önként vállalt mártírság? Ez inkább öngyilkosság.
Erő feletti útra mennyei táplálék
Tovább menve egy rekettyebokor alá feküdt és végső elkeseredésében halni kívánt. Miért? Borúsan látta és értékelte életét és szolgálatát. „Mert nem vagyok jobb elődeimnél" - mondta. Mennyi időt töltöttünk már elődeink és magunk szolgálatának a méricskélésével! A pusztában magára maradt ember teszi ezt, ahelyett, hogy előre nézve azt tenné, amit ma vár tőle az Úr. Ha másokhoz mérjük magunkat, nem csak a fölösleges időtöltés bűnébe esünk, de soha sem fogjuk meglátni, Istennek aktuális akaratát. Így hasonló helyzetbe kerülhetünk, mint Illés. Megdöbbentő, de úgy tett, mintha elfelejtette volna a Kármel hegyi hatalmas csodát. Miért van az, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni Isten nagyságos tetteiről saját és gyülekezeti életünkben és szolgálatunkban? Ha helyet adunk ennek a hozzáállásnak, akkor frusztráltságunk növekedni fog és arra a következtetésre jutunk, hogy semmire nem vagyunk már jók, és ezután már valóban a halálnak kellene jönnie. Illéshez azonban nem az jött, hanem folytatás következett és nem is akármilyen, mert istene azt akarta. Az Úr elküldte angyalát, aki megérintette a prófétát. Hányszor érintett meg téged az Úr? Hányszor érintette meg gyülekezetedet? Észrevetted, értékelted és végül mit eredményezett? Ébredést, kijózanodást és felülről való megerősödést az út folytatásához? Esetleg maradtunk ott, ahol eddig félelmekkel és keserűséggel megtelve voltunk. Isten ki akar mozdítani bennünket. Illés, újra lefeküdt, de az angyal újra jött és ismét megérintette. Ilyen Isten hűséges munkája. Sokan azt gondolják, hogy Isten már lemondott róluk. Mennyien adtak fel szolgálatot, írtak le gyülekezetet, felekezetet, mert úgy vélték, hogy már Isten is elfordult tőlük! Pedig ezt csak saját keserűségük láttatta velük. Észrevesszük-e azt is, amikor Isten újra küldi angyalát, aki azt is mondja, hogy „erőd felett való út áll előtted". Az út megtétele az Úr akarata, ezért mennyei táplálékot is ad hozzá. Ez mindig így van. Ne félj elindulni egy útra, amiről előre látható, hogy emberileg nem vagy rá alkalmas, ha Istentől van az indítás! Ez az Ő „logikája". Te azt mondod, nem vagyok már semmire jó, Ő mégis az eddigieknél nehezebb útra indít.
Egy kérdés, amire nem számítottál
Illés negyven nap és negyven éjjel ment, míg elérkezett Isten hegyéig. Napról-napra kitartóan kellett vándorolnia a pusztában. Talán nekünk, karizmatikusoknak különösen is nehezünkre esik sokáig, kitartóan tenni valamit, ami nem látványos és úgy tűnik, hogy nem hoz gyors eredményt. Meg kellene tanulnunk engedelmesen járni! Mert az út akkor sem, és ma sem eredménytelen. Lehetséges, hogy időnként unalmasnak érezzük, de elvezet Isten hegyéig, az Úr színelátásáig, mert ez a legfontosabb. Az Úr előtt megállni, jelenlétében időzni, hangját hallani és akaratát megismerni. Amikor megszólalt az ÚR, akkor nem éppen azt mondta, amit talán Illés elvárt volna. Nem volt különleges kijelentés, bátorítás, de még dorgálás sem, csupán egy kérdés: „Mit csinálsz itt?" Őszintén kellett válaszolni, mert amikor az ÚR kérdez, arra csak igaz módon érdemes feleli. Gyakran furcsák ezek a kérdések, de a lényegre tapintanak. Megválaszolásuk segít abban, hogy tovább mehessünk. „Akarsz-e meggyógyulni?" - szól Jézus Krisztus a beteg emberhez, és a választ követően gyógyulást ad. A kérdések időnként fájdalmasak, mert Péternek is fájhatott, amikor harmadszor is csak azt az egyet kérdezte tőle a Mester: „Szeretsz-e engem?". Az eredménytelen éjszakai halászat után, az elhívásukat a halászatra visszacserélő tanítványoktól így érdeklődik: „Fiaim, nincs valami ennivalótok"? „Nincs" - hangzik a válasz, hisz hogyan is lett volna? Abban a pillanatban rádöbbenhettek, hogy nem azt tették, amit kellett volna. Kérdések, amelyekre életbevágó szívből válaszolni. Illéstől azt kérdezte, hogy mit csinál Isten hegyén, és tőled mit kérdez? Mit csinálsz a csendeskamrádban, az otthonodban, vagy a gyülekezetedben? Illés így szól: „Nagyon buzgólkodtam az Úrért... én maradtam egyedül".
Buzgóság után vakság
Talán törvényszerű, hogy amikor úgy érzi valaki, hogy nagyon buzgólkodott, egyszer csak elkeseredetten fekszik a rekettyebokor alatt, és nagyon egyedül érzi magát. Nem veszi észre az eredményt, hogy hétezer ember nem hajtott térdet Baál előtt. Nem mondhatjuk, hogy az egész Izraelhez képest sok, de ahhoz igen, hogy ne vegye észre. Velünk is megtörténhet, hogy a nem lebecsülendő valóságot nem vagyunk képesek meglátni, mert szerencsétlennek és eredménytelennek érezzük magunkat. Ha Isten előtt megállunk, és kérdésére becsületesen válaszolunk, Ő segít abban, hogy meg tudjuk becsülni azt, ami van. Esetenként annak örülhetünk, hogy tűz szállt le az oltárra, azután annak, hogy tömegesen kiáltják: „az Úr az Isten". Előfordul, hogy a hétezer megmaradtnak örülhetünk, de nincs annál rosszabb, mint öröm és elégedettség nélkül tenni a dolgunkat. A keserű családfő előbb-utóbb megkeseríti a család légkörét is. Hasonlóan történik a gyülekezetben is, ha ott nem hálaadással és örömmel igyekeznek többre jutni. Egy felekezetet is elbizonytalaníthat, ha csak az elégedetlenségnek, és a meddő nagy igyekezetünknek adunk hangot. „A hosszú várakozás beteggé teszi a szívet, de a beteljesült kívánság az élet fája." (Péld 13,12) Ezért fontos, hogy ne csak nagy- és távoli megvalósulású reményeink legyenek. Vannak, akik mindig hatalmas reménységgel kecsegtetik magukat és másokat. Amikor pedig azok nem úgy, és nem akkor teljesednek, amint ők szeretnék, beteggé lesznek, és beteggé tesznek másokat is. Illés történetének eddigi tanulságai, hogy végezzük a ránk bízott munkát, tudjunk örülni az eredményeknek, és soha ne ijedjünk meg az ellenség fenyegetésétől.
Sietség helyett
Illéssel együtt meg kell tanulnunk, hogy nem mindig abban ismerhetjük fel az Úr akaratát, ami jelenlétében először történik. „Mikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt; de az ÚR nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az ÚR nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az ÚR nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment, és megállt a barlang bejáratánál." Sokszor kívánjuk a sziklákat tördelő szelet és a földindulást, a mindent megemésztő tüzet, de készen vagyunk-e tovább várni, és nem elsietni „karizmatikus" élményünkkel. Türelmesnek lenni, amikor nem történik más, már „csak" az Úr halk és szelíd szava hallatszik. Alázatosan, eltakart arccal várni, hogy mit mond Ő. Jó addig időzni előtte, míg személyesen megszólít, és nem tovább rohanni az első benyomásból szerzett döntésünkkel. Péter elküldte volna magától a Mestert, amikor bűnösségének tudata rászakadt. Máskor meg hajlékokat készített volna a megdicsőülés hegyén, mert jól érezte ott magát. Ézsaiás próféta a templomban kapott mennyei látomás alatt elveszettnek gondolta magát, mivel tisztátalan ajkú emberként rádöbbent, hogy a szent Isten előtt áll. Egyik esetben sem az volt Isten akarata, ami az érintettek első gondolatából következett volna. Legyen tanulság ez számunkra! Mai rohanó világunkban a hívők is rohannak, nem érnek rá időt szentelni Istenük számára sem. Így sokan úgy élik le keresztyénnek nevezett életüket, hogy azt a bizonyos szelíd és halk hangot sohasem hallották.
Kilátástalanságból dicsőséges perspektíva
Illés meghallotta: „Kelj ismét útra!" Jó lett volna még a Hóreb hegyén időzni, akárcsak a tanítványoknak Mózes, Illés és Jézus társaságában, de tovább kellett menni! Újra a pusztán át, pedig abból egyszer is elég. Istenélmény után istenélményt szeretnénk, nem pedig újabb pusztai menetet. Testvérem, tovább, ha kietlen szakasz is következik! Megéri megtenni, hol az Úr előtt való különleges megállás lehetőségéért, hol pedig küldetésünk eléréséért. Isten azt mondta szolgájának, menjen és kenjen fel királyokat Arám és Izrael számára, maga helyett pedig kenje fel Elizeust. Nem érdekes válasza ez Istennek? Így szólt ahhoz az emberhez, aki képes volt úgy látni a dolgokat, hogy egyedül ő buzgólkodott nagyon az Úrért. Most már a jövőért dolgozz, ne a jelenért! Abban a jövőben neked itt a földön már nem lesz részed, de megengedem, hogy az akkori események részeseit te kend fel. Egy szolgálat és egy szolgáló élet így teljesedett ki! Illés nem volt tökéletes, ember volt, de Isten embere. Prófétált, lelkesedett, buzgólkodott és elkeseredett. Feladta volna szolgálatát, mielőtt az Isten szerint fejeződhetett volna be. Mégis megérezte az érintést, felkelt, tovább ment, egészen az Úr jelenlétébe. Meghallotta akaratát és elindult, hogy kezdje megcselekedni azt. Bár egy ponton úgy érezte, hogy kettétört szolgálattal a rekettyebokor alatt kell meghalnia, de Isten úgy rendelkezett, hogy tovább menjen és a jövőért cselekedve, forgószélben ragadtasson el erről a földről. Sőt az is megadatott számára, hogy a megdicsőülés hegyén Mózessel együtt a Messiás jelenlétében időzhessen. Micsoda perspektíva! Mindez nem látszott, amikor a rekettyebokor alá feküdt az életét feladva!
Tovább!
Kedves Testvérem, Olvasóm! Sokféle félelmünk lehet az esztendő elején. Félthetjük életünket, családunkat, gyülekezetünket és az Evangéliumi Pünkösdi Közösséget is. Aggódhatunk országunk helyzete miatt, és rettegve gondolhatunk a világ sorsára, de ez csak elemésztene bennünket. Megtettünk talán már sok mindent az emberek, az Isten embereinek felébredéséért és keserít az eredménytelenségnek látszata? Mégis tovább, mert itt nem állhatunk meg, történetünk itt nem fejeződhet be! Csak ott és csak úgy, ahogyan Isten akarja, de semmi esetre sem megkeseredetten. Jézus azt mondta, amikor a zsidók meg akarták ölni, mert szombaton meggyógyította a bénát: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom." Mondjuk mi is ezt Mesterünkkel együtt, azután végezzük el azt, amit ebben az esztendőben ránk bíz!
Megjelent: Élő Víz 2007/1
