Lássunk néhány ilyen helyzetet(1):
- a kisgyermek fél az egyedülléttől, elhagyatottnak érzi magát;
- sok serdülőkorú fiatal a magányosság-érzéstől szenved talán a legtöbbet, különösen az introvertált;
- a legtöbb alkoholista betegsége a magányossággal kezdődik - vidékről felsodródik a betondzsungelbe, a „magányos tömegbe", ahol társakat keres, és ivócimborákat talál (mert a szesztestvérek hívogatják egymást);
- gyakori eset a kivándorló magányossága; még útnak indulása előtt úgy véli: „Itt nincs senkim, semmim, ott majd lesz!" És valójában nem lesz, sőt ott, idegenben lesz csak igazán magányos, elszakadva családjától, gyülekezetétől, hazájától. Sajátos magyar boldogtalanság ez;
- sok házasság páros magánnyá válik, mert nem beszélgetnek; pedig beszélgetni is lehet, nemcsak gondjaikat megbeszélni. Gyávák vagy szemérmesek, nem mernek társuk előtt őszintén kitárulkozni, mert félnek, hogy a másik kineveti, lenézi, visszaél bizalmával. Pedig bizalmat csak bizalom hívhat elő.
A magányosok körében is van szabályerősítő kivétel. Gyökössy Endre leír három ilyen különleges helyzetet.(2) Akadnak - mondja -, akik jól teszik, ha a magányosok életformáját választják, éspedig
- a szuperindividualisták, a csak maguknak való emberek, akik képtelenek idejüket, otthonukat, pénzüket, gondolataikat bárkivel megosztani, bárkihez alkalmazkodni;
- akik egész életüket (idejüket) egyetlen célnak szentelik (kutatók, tudósok, művészek), s ezért önként választják a magányos életformát (magukba disszidálnak);
- akik önmagukat egyetlen szent célnak szentelve másokért élnek, miként Pál apostol is tette.
Természetesen időnként ők is átélik az egyedüllét vívódásait. Dorothy L. Johns azokat tekinti egyedülállóknak, akik még, vagy már nem élnek házasságban. Érdemes e szempontok alapján is áttekintenünk a kérdéskört. A szerző három csoportba osztva tárgyalja az
Egyedül élők problémái(3)
1. Akik nem házasodtak meg. A világ sok részén a tágabb családi kör otthont és társaságot biztosít a család nem házas felnőtt tagjainak is. De nagyon sok felnőtt elhagyja családját, és különböző okok miatt a nagyvárosokba költözik, így egyedül kell élnie, távol családja védelmétől és társaságától. Itt az egyedül élők problémáiként olyan kérdések merülnek föl, mint például a kisebbrendűségi érzés, a visszautasítottság érzése, a társadalmi nyomás a házasságkötésre, a felelősségvállalástól való félelem, a családi élet utáni vágy. Az egyedülálló nők sokszor úgy érzik, hogy az emberek kihasználják őket, mivel nincs senkijük, aki megvédhetné őket.
2. Az elvált személyek sokszor elutasítottaknak érzik magukat, vagy úgy érzik, hogy őket a környezetük elítéli. Elvesztik a reményüket, hirtelen megváltozik az életvitelük, és egyszerre rájuk szakad a gyermeknevelés összes felelőssége. Az elváltaknak sokszor meg kell birkózniuk a harag, a keserűség, a neheztelés, a magány és a házastárs elvesztése miatt érzett fájdalom problémáival.
3. Az özvegyek problémái: fájdalom, magány, az életforma drasztikus megváltozása, esetleg anyagi nehézségek (különösen özvegyasszonyoknál), az életcél elvesztése, az elhagyatottság érzése. Látnunk kell, hogy a szeretet és ragaszkodás utáni vágyunk általános. Mindenki vágyik arra, hogy valaki másnak szüksége legyen rá.
Hogyan válik az ember magányossá?
Van, aki nem magányos, bár egyedül él, ugyanakkor van, aki nagy családban is magányosnak érzi magát. Gyökössy professzor a magányossá válásnak két fő okát említi.(4)
1. Az egyik az, hogy az ember nem tanulja meg már gyermekkorában az interperszonális kapcsolódást, az egészséges én-te viszonyulást. A szülő nem tanítja meg a gyermekét szeretni, ami nélkül nem lehet igazi emberi kapcsolatot létesíteni. Ezt csak úgy tanulhatja meg a gyermek, ha látja, hogy a szülei szeretik egymást, meghitt a családi légkör. Ha viszont azt látja, hogy a családtagok szüntelen civódnak, vívóállásba helyezkednek, vagy ellenségesen hallgatnak, ő maga az emberek között zavarban lesz, magába zárkózik. Az ilyen ember teli-seb, körülfalazza magát, kifelé merev és elutasító a magatartása, befelé azonban sír, a lelke mélyén SOS-jeleket ad.
2. A másik ok fordítottja az elsőnek: van, aki félve a magánytól, betör mások életébe. Szüntelenül nyüzsög, szaladgál, házal, és akit elcsíp, annak egyfolytában beszél; belelopja mások életébe a saját lelki terheit. Menekülnek előle a többiek. Az eredmény ugyanaz: elszigetelődik.
Boross Géza a magányosok lélektani jellemvonásait emeli ki.(5) Bovet-ra, a neves orvos-lélekgyógyászra hivatkozva(6) arra figyelmeztet, hogy milyen ijesztően sok azoknak az embereknek a száma, akik nem találtak utat a normális emberi közösségbe. Az elmúlt évtizedek alatt ez a szám csak tovább növekedett. Eltekintve most az egyházon kívüli helyzettől, a gyülekezeteken belül is megfigyelhető, hány olyan emberünk van, aki még nem talált társat, illetve emberi közösséget vagy már nem él szorosan vett, vér szerinti családban (közösségben), mert házastársa elhalt mellőle, gyermekei (ha voltak) régen kirepültek a családi fészekből.
Mi a legfőbb lélektani jellemvonása a magányos embernek?
A választ Boross professzor a következőkben látja.
1. Valami egészen súlyos kisebbrendűségi érzés. A magányosok abban a meggyőződésben élnek, hogy őrájuk már senkinek sincs szüksége, s ezért hajlamosak az öngyilkosságra. Ha sikerül megéreztetni velük, hogy igenis, jelentenek valamit valakinek, hogy szeretetükre szükség van, hogy feladatok várnak rájuk és felelősek ügyekért, emberekért - meg vannak mentve. Lelkigondozásuk azért különösen nehéz feladat, mert tudatosan vagy nem, de azt akarják bebizonyítani, hogy minden hiábavaló. Minden lehetőséget szabotálnak, és utána megállapítják: „Én megmondtam előre, hogy én használhatatlan és teljesen lehetetlen ember vagyok." A karakterológusok ezért „mazochista karakternek" is nevezik őket. Ha az ember igazat ad nekik, mondván, hogy „igen, ön valóban egy lehetetlen ember", máris készen vannak a válasszal: „Íme, tehát ön is cserben hagy engem, na ugye, hogy ön sem tud kitartani mellettem?" Ezért a magányosok lelkigondozásához sok esetben kifejezetten mélypszichiátriai ismeretekre van szükség. Ezen kívül azonban - s talán számunkra ez a legfontosabb figyelmeztetés - rendkívül sok szeretetre és türelemre.
2. Megfigyelések szerint a magányos emberek igen gyakran „megkötözött" emberek is, éspedig emberekhez kötöttségük értelmében. Ezt a kötöttséget azonban meg kell különböztetnünk a szeretettől. A kisgyermek is anyjához kötött, anélkül, hogy tudná: anyja személy, s anélkül, hogy egy én-te viszonyban élne anyjával. Fordítva is igaz. Az anya is inkább kötöttséget érez a gyermekéhez, mintsem szeretetet. A gyermek egy darab őbelőle, ezért messzemenően azonosul a gyermekével, nem ismeri el annak saját személyiségét, és nem engedélyez neki belső szabadságot.
A kötődés egyik fő jellemvonása az ambivalencia, a taszítva vonzás, vagyis két ellentétes érzelem együttes megnyilvánulása. Ez lehet, mondjuk, egy gyűlölet-szeretet kapcsolat. Két idősebb nővér, például aki régóta együtt lakik, kitartóan szidja egymást, ámde eszükbe sem jut, hogy különválva éljenek. Mások látszólag a legnagyobb szeretetben élnek együtt, s egyetlen lépést sem tesznek egymás nélkül. Álmaikból azonban, és egészen spontán - észre sem vett - megnyilatkozásaikból kiderül, hogy alapvetően gyűlölik egymást. Az ilyen érzések ellen igen nehéz harcolni. Az ilyen „kötődések" legyőzéséhez egyetlen út vezet csak: a nagy és igazi szeretet útja. Erre azonban a megkötött ember azért képtelen, mert nem tudott még a maga én-szférájából kitörni. Ha valaki segíteni akar ebben (pl. a lelkigondozó), könnyen őreá viszi át a kötődést az illető páciens. A magányosság és kötődés ellen erkölcsi prédikációkkal semmit sem tehetünk. Ezeknek az embereknek közösségre van szükségük, közösségre, amelybe bekapcsolódhatnak, ahol másokkal együtt dolgozhatnak.(7)
Mit tehetünk mi lelkipásztorok?
1. Legyünk érzékenyek az egyedül élők szükségleteire és személyes méltóságára. Kerüljük el az olyan lealacsonyító jelzőket, mint az „öregfiú", „öreglány", vagy „nem várt áldás"! A jó kommunikáció hozhat jó eredményt.
2. Istenre kell mutatnunk, mert ha egy magányos ember csak az emberek közt keresgél, végül önmagához ér vissza, és újra bezárul a kör. Ha viszont elindul Isten felé (a „belső szobán" át - Mt 6,6), akkor előbb-utóbb emberekre is talál. Ez Isten terápiája a magányosság ellen. Nehéz Istent kikerülni, ha nem akarunk magányosan élni. Az Istennel járó ember viszont lehet magányos, de sohasem lesz egyedül (Jézus azt mondja: „engem egyedül hagytok, de én mégsem vagyok egyedül" - Jn 16,32; Pál apostol így élte meg: „Első védekezésemkor senki sem volt mellettem ... de az Úr mellém állt" - 2Tim 4,16-17)(8)
3. Rá kell mutatnunk az egyedülálló élet Bibliában megfogalmazott értékeire. Ezek az értékek lehetséges megoldásai egy-egy problémának. Az egyedülálló élet a házasélettel együtt felkínált bibliai alternatíva, tehát semmiképpen sem értéktelenebb. Az egyedülálló élet lehetőséget hordoz magában. Jézus azt állította, hogy vannak, akik a mennyek országa miatt nem nősülnek meg (Mt 19,11-12). Pál is ugyanezt hangsúlyozza (1Kor 7,32-35). Az egyedülállóknak olyan lehetőségeik vannak az Úr iránti odaszánásuk kifejezésére, amelyek nem adottak azok számára, akik felelősek a családjukról való gondoskodásért. Az egyedülálló élet egy különleges ajándék. Azok maradnak egyedülállók, akiknek erre külön ajándékuk van. Higgyük, hogy Isten bármelyik egyedülálló személynek megadhatja ezt az ajándékot, akinek szüksége van rá, amikor szüksége van rá, és addig, amíg szüksége van rá.(9)
4. Adjunk néhány bátorító vezérelvet az egyedül élők problémáira, a következők szerint:(10)
a) Nézzenek magukba! Lehet, hogy nem tudják megváltoztatni a helyzetüket, de megváltoztathatják a saját hozzáállásukat: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem." (Fil 4,13) Ismerjék fel a Krisztus által nyert pozíciójukat! Jézus a saját életét adta értük, és benne kiteljesedhetnek (Kol 2,10).
b) Kapcsolódjanak be mások megsegítésébe! Ők Isten különleges ajándékai a gyülekezet számára. Lássák meg, sok olyan ember él a környezetükben, aki náluk is magányosabb, lehangoltabb, akinek sokkal több szenvedésben van része, mint nekik. Próbáljanak könnyíteni a terheiken: mindig legyen valamilyen cél a szemük előtt, amely felé várakozással tekinthetnek!
c) Növeljék a bibliaolvasásra, elmélkedésre és imádkozásra fordított idejüket! Olvassák hangosan, és olvassák minden lehetséges alkalommal. Hallgassák a Bibliát kazettán vagy CD-n is. Töltsék fel az elméjüket vele, és az élő Krisztus hatalma által megváltozik a légkör körülöttük! Az ő szava megvigasztalja a megtört szívűeket, és erőt ad a holnaphoz.
Mit tehet a gyülekezet?(11)
1. A feladatra alkalmas családok „örökbe fogadhatnak" egy-egy egyedülálló gyülekezeti tagot, és rendszeresen meghívhatják közös családi vacsoráikra, áhítatukra. (Két vagy több család felváltva is teheti.)
2. Segítséget nyújthat egy speciális, testre szabott bibliatanulmányozó közösség, ahol időt szánnak a személyes beszélgetésekre is. Lehet, hogy az idősebb egyedül élők jobban érzik magukat egy olyan csoportban, ahol házasok és egyedülállók is megtalálhatók. (Legyünk tapintatosak! Nem hirdethetünk bibliaórát pl. a „maradékok" részére; maradék = aki senkinek sem kell.)
3. Vonjuk be az egyedülállókat olyan gyülekezeti tevékenységekbe, ahol kibontakoztathatják a képességeiket. Használjuk ki azt a szabadságukat (de ne éljünk vissza vele), amely által több időt tudnak a szolgálatra szánni. Ezáltal újra ráébrednek arra, hogy szeretik őket.
Irodalom:
- Boross Géza (1984): Poimenika, Budapesti Református Teológiai Akadémia, Budapest. Új szerkesztés: T. J. (2003) PTF, Budapest, 95 o. A hivatkozásban Boross (2003).
- Dorothy L. Johns (1992): Az élet problémáinak megoldása keresztény módszerrel, Budapest, ICI-tananyag, 238 o.
- Gyökössy Endre (é. n.): Magunkról magunknak, 10. kiadás, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 251 o.
Végjegyzet
(1) Bővebben l. Gyökössy (é. n.) 141-145. o.
(2) Gyökössy (é. n.) 140. o.
(3) A tanulmány szerzője jó néhány valódi történet bemutatása kapcsán vonja le az egyes problématípusokkal kapcsolatos konzekvenciákat. Vö. Johns (1992) 128-130. o.
(4) Gyökössy (é. n.) 148-149. o.
(5) Boross (2003) 65-66. o.
(6) Bovet (1954) Lebendige Seelsorge (Élő lelkigondozás), in Boross uo.
(7) Vö. Gyökössy: A csoportdinamikai lelkigondozás, ThSz, 1976, 336-339. o., in Boross u. o.
(8) Vö. Gyökössy (1954) 150-152. o.
(9) Bővebben lásd Johns (1992) 132-133. o.
(10) Vö. Johns (1992) 136-138. o.
(11) Bővebben lásd Johns (1992) 139-142. o.
Megjelent: Élő Víz 2008/3
