Tényleges hálaadás
A hálaadónapok ideje van, és ilyenkor időszerű elgondolkoznunk a Biblia egyik központi üzenetén, az Isten felé történő hálaadásunk minőségén. Isten igényli a hálaadást, sőt a János evangéliumban Jézus határozottan kijelenti, hogy az Atya imádókat keres, akik lélekben és igazságban (valóságban) imádják Őt (Jn 3,23-24). Úgy gondolom, hogy azért kell keresni, mert kevés van. Az imádás megalapozása a hálaadó imaélet. Ha valaki megpróbálja, rádöbben, hogy ez nem egy könnyű feladat. Legtöbbször elintézzük annyival, hogy Uram mindent köszönök, felsorolhatatlan az a sok jó, amit tettél velem, de valójában ez azt jelenti, hogy semmit nem tudok konkrétan megfogalmazni. Alkalmainkon a hálaadó közös imádságok néha egy-két percen belül befejeződnek, és utána ott a nagy csend. Azután lehet, hogy be kell segíteni egy kis hangulatjavító zenei aláfestéssel, hogy folytatódhasson az alkalom. Egy idő után el kellett jutnom arra a megállapításra, hogy a lelki állapotom legpontosabb jelzője az imádságban töltött időm, és annak hálaadó, esetleg imádó jellege. Az eredmény elszomorító volt, mert rájöttem arra, hogy a hangulatomtól függő lelkesedéseim, illetve elkeseredéseim, igen kevés szellemi hátteret hordoznak.
Akadályok
Mi az, ami még akadályozza az igazi imádás kialakulását az életünkben? Az egyik, hogy nem csak Isten, hanem amint látjuk, a sátán is igényli az imádást, amelyet összeköt e világ dicsőségének felkínálásával. Amivel Jézust megkísértette, azzal minket is megkísért. Természetesen nem fogjuk személy szerint őt imádni, de ha fő célunk e világ javainak megszerzése és gondolatainkat ez élet dolgai töltik ki, akkor gyakorlatilag meghajoltunk e világ értékei előtt és elfogadtuk e világ fejedelmének értékrendjét. Ezek alapján úgy gondolom, hogy főleg a fejlett világban a keresztények rengeteg időt töltenek az ő imádásával. Amikor túlzott hangsúlyt kap a külső kinézetünk, hajszoljuk az anyagi javakat, karriervágyunk mindenekelőtt való, szeretjük a hatalmat, akkor gyakorlatilag bálványimádók vagyunk. Sajnos még a hívő emberek legtöbb gondolata is önmagukra, és e világra irányul. Megfordítottuk a bibliai igazságot, ma a személyes élet dolgaihoz kérjük Isten áldását, nem pedig úgy, ahogyan a hegyi beszédben Jézus javasolja, hogy Isten országának, és igazságának keresése közben ráadásképpen adatik az nekünk. Ez egy olyan lelkülethez vezet, ami kiszorítja a hálaadást, hiszen Jakab 4,1-4 versei szerint, ha amire vágyunk a saját kívánságainkat szolgálja, azt Isten a mi érdekünkben nem adja meg. Ez csalódottságot okozhat, keserűséget szülhet, ha nem látjuk be azt, hogy kéréseink helytelen iránya miatt marad el a meghallgatás. Amúgy a sátán igazából csak a vágyat kelti fel, mutatja a csillogó életet, de valójában a többség ezt nem érheti el. Az átlag embernek nem ajánlja fel az egész világ dicsőségét, csak esetleg a fiataloknak egy szép lányt, egy jóképű fiút, később egy jól menő egzisztenciát, gazdagok fényűző életformáját és ezáltal máris megváltozhat céljaink és gondolkodásunk iránya. Félre ne értsen senki! Én mindenkinek azt kívánom, hogy éljen jól, megelégedetten Isten anyagi és egyéb áldásai közepette, de ne ez legyen gondolkodásunk meghatározója, mert akkor ez helyettesíteni fogja az Isten országának dicsőségét. Isten imádásának, és a világ dicsőségéhez való hozzáállásnak a bibliai példája Dániel próféta. A világ legnagyobb birodalmának egyik kiemelkedő vezetőjeként sem kötött kompromisszumot. Isten imádásának lehetőségéért hajlandó volt mindenét kockára tenni, vezető pozícióját, gazdagságát, sőt életét is. Imádkozott nyíltan és rendszeresen akkor is, amikor tudta, hogy ezzel életveszélybe kerül. Utána Isten minden vonatkozásban még jobban megáldotta, de azért, mert tudta a helyes sorrendet.
Dicsőségvágy
Nemcsak a sátánnak, az embereknek is van dicsőségvágyuk. Ez velünk született természetes tulajdonságunk, ott van mindenkinek az életében, aki még nem küzdött meg vele, és nem szegezte azt a keresztre (máshol nem lehet megszabadulni tőle). Erősebb megnyilvánulása ennek, hogy szeretnénk híresebbek lenni és mindenekelőtt az a fontos, hogy előrébb jussunk a földi, munkahelyi pozícióban. Ennek enyhébb esete az, amikor elvárjuk, hogy minden jót, amit teszünk, azt lássák, megdicsérjék és méltóképpen megköszönjék. Ez egy csapda, mert Isten kizárólagosságot kér és azt, hogy csak Őt imádjuk és csak neki szolgáljunk. A második nagy parancsolat az emberszeretet csak ezt követi, mert ha e nélkül szeretjük testvéreinket, a másik embert, az is csak önző indítékból fakad, és saját „én"-ünket szolgálja. Mennyien elveszik így jutalmukat, pedig amit tesznek önmagában igazán dicséretre méltó! Jézus óva int bennünket az elismerésektől, amit az emberektől kapunk (Mt 6,1-4), mert örökkévaló jutalmat akar adni, ezért azt mondja, haszontalan szolgának tartsuk magunkat, még ha mindent megteszünk is, ami a kötelességünk (Lk 17,10). Ez keménynek tűnik, de a mi érdekünkben mondja. Nagyon sok szakadás, vita, sértődöttség, harag fakadt már éppen a „jó cselekedetekből", vagy az „Úrnak történő szolgálatból". Amit teszünk, az Úrtól kapott erővel tegyük, és ne várjuk érte a köszönetet!
Találjon meg bennünket!
Az Atya nem hagyta abba keresni az igazi imádókat és ebben találjon meg bennünket. Szánjuk oda magunkat, a hálaadó, dicsőítő imára, de ne csak néhány percre. Ha nem megy másként, akkor küzdjük meg testünkkel szemben is, mert hiszem, hogy ha időt szakítunk erre, akkor eközben rátalálunk Istenre. Az imádás már nem kényszer, hanem egy állandó kívánság lesz. Azt a dicsőséget találjuk meg, ami valódi és örökkévaló, és amit e világ istene, a sátán nem adhat meg számunkra.
Megjelent: Élő Víz 2007/5
