Nagy titok
Az Efézusi levél az „Egyház” levele. Nagyon mély kijelentéseket tartalmaz. „Megismertesse velünk az Ő akaratának titkát… az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van.” (Ef 1,10) Létrejött Krisztus Teste, amelynek egyik része a földön van, de irányítását, a működtetéshez szükséges erőt a mennyből kapja. Gyakorlatilag Isten közvetlen jelenlétéhez kapcsol minket. Ez valóban nagy titok, még ha keveset érzünk és élünk is meg belőle. Egy valamit azonban meg kell értenünk ehhez: ez nem az egyes emberre vonatkozik.
Egyedül nem megy
A mennyel való összekapcsolódás, az ebből származó „élő folyam” nem elszigetelt egyéni életek táplálása, hanem Krisztus Testén belül történik, és ennek folytán csak a Gyülekezetben érhető el. Minden olyan elképzelés, ami a Gyülekezeten kívüli hitélet megélésére irányul, halálra van ítélve. Ha minden törekvésem arra irányul, hogy én magamban éljek egy Istennek tetsző életet, az csak áldások töredékéhez enged hozzájutni, ugyanis annak döntő, minőségi része a Gyülekezetre vonatkozik. Akkor leszek teljes, amikor elkezdem magamat meglátni, mint ennek a Testnek egy tagját, aki összekapcsolódva a többivel, munkálkodik a gyülekezetért, és kész betölteni a számára kijelölt helyet. Ebben már nincs benne az egyénieskedés, nem a saját magam előmenetele a fontos, hanem a közösséggé. Ez messze felülmúlja azt, amikor csak egyénileg próbálok jó kereszténnyé válni, mert ebben a helyzetben teljesen megváltoznak a motivációim, és a többiekhez való viszonyulásom is. Ha csak én számítok, akkor abba belefér a többi tagról történő rossz vélemény megfogalmazása, meghallgatása, továbbadása. Sőt, némi megelégedéssel tölthet el, hogy nem rólam van szó. Ez nem építése, hanem rombolása Krisztus Testének.
Minden rendben van?
Ma a legtermészetesebb dolog, hogy bírálgatjuk a vezetőket, szolgálattevőket, azokat, akik tesznek valamit a gyülekezetben. Ne csodálkozzunk, ha nem fognak megtérni az emberek azon a helyen, melynek rossz hírét keltjük. Csinálhatunk utána látványos, de valójában eredménytelen evangélizációkat, ha már előtte leromboltuk azt, amit építeni szerettünk volna. Állítólag az a baj, hogy nem hirdetjük elég embernek a „jó hírt”. Megfigyeléseim alapján nagyobb gond, hogy azokat, akiket elértünk sem tudjuk megtartani, beépíteni a gyülekezetekbe. Nincs világos tanítás arról, hogy a megtéréshez hozzátartozik a Krisztus Testéhez való kapcsolódás, ezért megelégszünk azzal, ha valaki elmondja a bűnösök imáját, és azt gondoljuk, hogy minden rendben van.
Egységben az úton, egységben a célban
A Pünkösdkor elindult Gyülekezetet a Szentlélek rögtön elkezdte építeni: közösségben voltak imádkozva, tanulmányozva az Írásokat és mindenük közös volt. Nem mondom, hogy mindenben utánozni kellene őket, de a gondolkozásmódban igen. Senki nem önmagára gondolt, hanem részévé tudott válni Isten gyülekezetének. Nem egyedül fogunk bemenni Isten országába, és ott ellakni külön-külön egy csodaszép hajlékban, esetleg közösségben az általunk kedvelt tagokkal, rokonokkal, hanem Isten együtt visz el minket, hogy az Ő megváltottainak részeként együtt alkossuk a dicsérő kórust. Képzeljük el a zsidó nép vonulását. Ha egyen-egyenként, vagyis kis csoportokba verődve haladtak volna, mennyire lehetett volna sikeres az útjuk? Ez a vándorlás előképe a mi utunknak az örök élet felé. Csak együtt érhetünk oda, együtt győzhetünk!
Támogassuk egymást!
Mit kell tennem? Mindenekelőtt egy gondolati változásra van szükség. Meg kell értenünk, hogy az összes elhívott együtt kapott egy nagy küldetést Istentől. Amit ebből én teszek, az csupán egy kisebb részterület. A Zsidók 10,24 azt tartalmazza, hogy ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Ha egy közös szolgálatba beálltam, akkor nem áskálódni fogok a másik ellen. Főleg nem egy olyan vezető ellen, aki többet vállalt a munkából, hiszen akkor együtt nem végzünk a feladattal, befejezetlen lesz az én szolgálatom is. Közösségi életünkre ez ugyanúgy igaz. Meg kell látnunk, hogy gyülekezetünk, közösségünk nem több, mint egy nagy Egész, a Test egy kisebb része. Nem rivalizálnom kell a többiekkel, hanem összefogva velük, be kell végeznünk az Egyetemes Egyház küldetését. Abban biztos vagyok, hogy amikor a gyülekezetek egymás elől, vagy egymásból halásszák el a tagokat – nem törődve lassan azokkal az alapkövetelményekkel sem, amelyek meg kell, hogy határozzanak egy Istentől irányított gyülekezetet –, akkor nem építik, hanem rombolják Krisztus Testét. Önmaguk gyarapodásában felmutatott teljesítményüknek valójában Isten előtt semmi értéke nincs! Nekünk minden Krisztust követő gyülekezet, közösség – legyen az bármilyen nevű is – szövetségesünk, akik által az együtt végzett munka előrébb halad. Imádkozzunk értük, támogassuk őket, és természetesen közben ne hanyagoljuk el a mi feladatunk teljesítését sem.
Túllépve önmagunkon
A közösségi szolgálat mégsem lehet egy búvóhely, ahol arra várok, hogy más tegyen helyettem mindent. Sőt, ha külső szemlélő vagyok, akkor nem épültem be a templomba, és gyakorlatilag kívül vagyok Krisztus Testén. Gondoljuk meg nagyon azt, amikor egy szolgálatról azt mondjuk, hogy nem vállalom, nem csinálom tovább. Sok sértődötten félreállt szolgálattevő nem gondolja végig, hogy az ellenség győzött benne, és egy olyan munkából állt ki, ahol magának Istennek mondott nemet. Nehémiás idejében a jeruzsálemi fal építésében – annak ellenére, hogy végül egy közös fal épült – mindenkinek megvolt a saját építendő része. Ha felismertük saját „rész” állapotunkat, igényelni fogjuk az összekapcsolódást másokkal, egymást folyamatosan szeretve, támogatva, védve Isten közösségében. Ez az, amikor azt mondja az Úr, hogy ahol ketten-hárman összegyűlnek, ott vagyok közöttük. Ez nemcsak két-három ember összeverődése, hanem az, amikor a közös szolgálat, imádkozás közben a Szentlélek megszólíthat, utasítást adhat (ApCsel 13,2-3). Lehet, hogy a mai szemlélettől ezek távol állnak, de boldogságunkhoz, Isten előtt mély örömben megélt hívő élethez nem vezet más út. Lépjünk túl önmagunkon és szánjuk oda magunkat a Gyülekezeten keresztül Krisztusnak. Ekkor feltárul előttünk Istennek egy olyan világa, amely csak így ismerhető meg. Olyan mennyei kapcsolatot tapasztalunk meg, aminek hiányától nagyon szenvednek mind a gyülekezetek, mind az egyes tagok. Lássuk meg az Ő örökségének dicsőséges voltát, de nem magunkban, hanem a szentek között (Ef 1,18).
Megjelent: Élő Víz 2009/3
