Egy bukás apropóján
Ehhez példaként hoznám fel a legutóbbi Élő Vízben taglalt Todd Bentley esetet, melyben azt hiszem, alapjaiban benne van azon arányeltolódásunk, ami hasonló csalódásokhoz vezethet bennünket. Úgy gondolom, hogy a történteknek fel kell nyitniuk a szemünket azért, hogy a mi mindenféle dologgal agyonaggatott hitünk letisztuljon, és azon alapuljon, ami valóságos és maradandó. Az ő bukásán túl talán még szomorúbb az, ahogyan értékelésre kerül ez a helyzet. Olvasva főleg a külföldi hozzászólásokat attól tartok, hogy a pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek egyes tagjai soha nem fognak olyan értékrendre vágyni, ami Istennek a teljes evangéliuma lenne. Sajnos a legfőbb bibliai középpont, Jézus Krisztus helyett, mást állítanak a középpontba, a természetfölöttit. Aztán termelik hozzá a szupersztárokat, akik ezt képviselik. Ha elesnek nem baj, majd jön másik. A mai világ ezekről a menedzserek által felépített sztárokról szól. Mi is beleestünk ebbe a csapdába. Bár az is lehet, hogy megelőztük a világot. A nagy karizmatikus egyéniségek tisztelete nálunk sokkal hamarabb megkezdődött. Azáltal, hogy az Úr visszavezetett minket a kezdeti igazságához, a Szentlélek ajándékaihoz, többletünk kellene, hogy legyen, de ha ezt nem tudjuk beleilleszteni az Isten rendjébe, akkor ez a megtapasztalás akár kárunkká is lehet.
Hol is van a középpont?
A mi városunkban már teljesen le lett járatva a Szentlélek-keresztség. Olyan „radikális” karizmatikosok vannak itt, akik nem vegyülnek el egy közös egyházi alkalmon a többiekkel, nehogy megfertőződjenek. Űzik a démonokat, különböző szellemiségeket, gyógyulásért imádkoznak (sajnos minden eredmény nélkül), egyetlen gyülekezet sem megfelelő nekik, átmeneti felbuzdulás után továbbállnak mindenhonnan. Becsületes, istenkereső, vallásos emberek, akik meg vannak döbbenve viselkedésükön. Lehet, hogy nemcsak ők a hibásak. Egy olyan szemlélet vezetett ide, mely legfelsőbb szinten is folyamatosan hirdetve lett, mely mindenekfelett csak a jeleket, a csodákat keresi elfeledve azt, hogy az evangélium mindenekelőtt Jézus Krisztusról szól (Róm 1,3). Az a Pál írja ezt, aki aligha vádolható azzal, hogy nélkülözte volna a Lélek ajándékait. Pünkösdinek tartom magam: beteltem Szentlélekkel, imádkozásaim nagyobb részében nyelveken imádkozom, mégis úgy gondolom, ez csak a hitélet egy része, és nem a középpontja.
Hitélet csodák nélkül?
Nem értek egyet, és különösen elkeserített J. Lee Grady cikke, ahol egy-két tanulság levonása után csak visszatér oda, hogy kijelentse: „Még mindig hiszem, hogy Isten vágyik arra, hogy természetfölötti erővel látogassa meg nemzetünket”. Nem hiszem, hogy az amerikai nép, mely már annyit futkosott minden csoda helyére az, akit Isten ilyen módon akar megszólítani. Ezt már nagyon sokszor megtette. Több, mint 20 éve hallottam egy prédikációt Tfirst Gyula testvértől, gyülekezetünk presbiterétől, ami azóta is állandóan visszacseng bennem „csak” Jézusról. A megdicsőülés hegyén Péterék látták elváltozni Jézust, olyanná, amilyen most lehet Isten jobbján. Vele együtt ott volt Mózes és Illés. Ez annyira elkápráztatta őket, hogy ott akartak maradni. Egyszer azonban mindennek vége lett, és ott maradt „csak” Jézus egyedül. Isten ezt mondta: Ő az én szeretett fiam, őt hallgassátok (Mt 17,1-8)! A kérdés ez: Elég nekünk „csak” Jézus? Amikor nincs vele együtt semmi és senki, „csak” Ő egyedül, és Ő sem megdicsőült formában. Ez a történet azt hiszem nekünk, pünkösdieknek igen nagy tanulságul kell, hogy szolgáljon. El tudjuk-e képzelni a hitéletet mindenféle természetfölötti élmény, izgató esemény, ajándék nélkül? Nem kizárt, hogy ilyen idők előtt állunk. A pusztán nemcsak Izraelnek, nekünk is át kell mennünk. Lehet, hogy lekopik a máz, de az igazi tartalom talán most lesz leginkább felismerhető. „Csak” Jézus marad nekünk. Mindenféle jólét, esetleg csoda nélkül. Futkosni fogunk, vagy ott maradunk, ahová az Úr állított minket? Lehet, hogy jön a rosta. Le kell szednünk a karácsonyfadíszeket, és végre egyedül Őrá néznünk. Aztán a dicsőséges látvány után le kell mennünk a hegyről és tennünk a dolgunkat, emberek bajain kell segítenünk. Ha ez nem megy, akkor meg kell tanulnunk böjtölni és imádkozni komolyan, az általunk dicsőítésnek nevezett énekelgetés helyett, mert egyeseknél ez nem más, mint imádkozást kiváltó megtévesztő pótszer (még véletlenül sem szeretném megbántani azokat a szolgálattevőket, akik ezt fáradtságos munkával, szívből teszik, akiknek sokat köszönhetnek gyülekezeteink). El kell felejtenünk a különböző módszereket, aminek séma szerinti alkalmazásával egyes gyülekezetek már sok embert tettek tönkre. Házasságokba, élethelyzetekbe nyúltak bele, nem a Szentlélek konkrét vezetése alapján, hanem más országokban, gyülekezetekben kialakult meglátások kritika nélküli átvételével.
A helyes sorrend
Lassan szent szabállyá magasztosul Közösségünkön belül az „első Isten, második a család, harmadik a szolgálat” elve. Ha ezt alkalmazzuk, kivettük Isten kezéből az irányítást. Csak az első van. Első Isten, és ha hallgatunk rá, Neki gondja lesz a családunkra, meg a szolgálatunkra is. Az előttünk lévő nehezebbnek tűnő időszakról tudnunk kell, hogy ez javunkat fogja szolgálni abban az esetben, ha Istent valóban szeretjük (Róm 8,28). Ha csak a vele járó dolgokat, áldásokat, hangulatokat kerestük, akkor valóban megtörténhet az is, hogy hátat fordítunk az Úrnak egy csalódás után, amikor nem történnek meg azok a nagy ébredések, csodák, melyek be lettek zengedezve. Ha hitünk még feltételeken, jövőbeni nagy események várásán alapszik, akkor az nincs kősziklára alapozva, és könnyen összedőlhet, mert annak azon kell alapulnia, amit már Isten eddig megtett értünk.
Látni és láttatni Isten dicsőségét
Elvégeztetett – mondta Jézus a kereszten. Péter megtanulta a leckét. Sok előző bukása ellenére tudta vállalni Isten útját. El tudta viselni, hogy nem földi királyságot alapít Jézus, hanem azt későbbre halasztotta. Így a földi előkelő pozíció helyett maradt neki az üldöztetés, majd a mártírhalál. Vállalta ezt egy Jézussal történt kijózanító beszélgetés után. Legeltette Isten bárányait, mert szerette Jézust, és hagyta felövezni magát a mártírhalálra, amely előtt a börtönben visszautal erre a megdicsőülés hegyi eseményre. Mielőtt kivégzik, nem saját helyzetén kesereg, hanem arról beszél, hogy ő látta az Isten dicsőségét (2Pt 1,16-18). De jó lenne, ha életünk vége felé nekünk is ez lenne a legfontosabb! Nem véletlen beszél erről Péter. Tudja, hogy vár rá, most már valóban el nem múló dicsőségében az Úr. Helyére kerültek nála a dolgok. Ebben megelőznek minket a középkori emberek is, akiknek alig volt ismeretük, de azt tudták, hogy a keresztet kell vállalni azért, hogy örök dicsőséget nyerjenek. Mi ezt megpróbáltuk lehozni ide a földre, de azt hiszem, ez egyre inkább kudarcot vall. Azt már megmutattuk a világnak, hogy tudunk idomulni az életformájukhoz, és nem lógunk ki a sorból. Most már azt kellene megláttatni, hogy miben vagyunk mások, milyen érték az, amivel mi rendelkezünk, nekik pedig hiányzik. Mi a megoldás? Istennek mindenre egyetlen válasza van: Jézus Krisztus. Ne keressünk emberi pótszereket, még ha az könnyebb is. Ha pünkösdinek nevezzük magunkat, akkor legyünk készek imádkozni nyelveken akár órákon át is, amíg nincs valódi találkozásunk Vele, hogy megérinthessen az igazi élet és nem az utánzat.
A krisztusi élet lényege
A megtérés a Biblia alapján azt jelenti, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20). Az odafordulást, ha az igazi bűnbánattal jár, egy válasz kell, hogy kövesse. Így volt ez az első gyülekezet alakulásakor is, amikor az embereket, akiket szíven ütött Péter prédikációja, megkérdezték: „Mit cselekedjünk”? (ApCsel 2,37) Ajánljátok fel tagjaitokat, mint akik a halálból az életre keltetek – írja Pál apostol (Róm 6,13). A teljes hívő életnek cselekedetei is kell, hogy legyenek, amikor járunk nem az általunk elképzelt, hanem az Isten által előre elkészített jó cselekedetekben (Ef 2,10). Ha ez szeretetből fakad, akkor hálaadással tesszük, és munkánk nem lehet hiábavaló. Közben pedig Isten átalakít minket olyanná, mint amilyenné lennünk kell. Ez a három terület együtt: a Krisztusban történő valós megtérés Szentlélek-keresztséggel együtt, az Isten munkájában való folyamatos részvétel, és az eközben történő átformálódásunk Krisztus képére az, ami teljessé teszi hívő életünket.
Az egyik cikknek ez volt a címe: Élet Lakeland után. Hála az Úrnak, volt élet előtte és lesz élet utána is, mert az Atya nem kiemelkedő karizmatikus egyénekre, eseményekre alapozta az övéi életét, hanem egyedül „csak” Jézusra! Mózes és Illés eltűntek, a nagy pünkösdi események, élmények is elmaradhatnak, de ígérete szerint Ő velünk marad a világ végezetéig (Mt 28,20).
Megjelent: Élő Víz 2008/6
