Isten aki átformál
Jézus a követőit igen magas követelmények elé állítja: „Aki jobban szereti apját vagy anyját […] fiát vagy leányát mint engem, az nem méltó hozzám, és aki nem veszi fel a keresztjét, és nem követ engem az nem méltó hozzám.”. (Mt 10,37-38) Több példázat is foglalkozik azzal, hogy egyesek előtt bezáródik az ajtó, pedig ők ismerik az Urat, míg mások a keresztények megítélésekor szembesülnek azzal, hogy kevés Krisztust Urunknak ismerni, mert ehhez kapcsolódnia kell az emberek felé történő szeretetteljes szolgálatnak is (Mt 25,31-46). Ezek alapján alapvető fontosságú, hogy ne csak egy hitvallásunk legyen Jézus Krisztusról, hanem alkalmassá, méltóvá kell válnunk az Ő Országába történő belépésre is. Pál azt mondja, hogy a mi alkalmas voltunk Istentől van (2Kor 3,5). A másik helyen bizalmát fejezi ki, hogy Isten elvégzi bennük a jó munkát a Krisztus Jézus napjára (Fil 1,6). Tehát nem a mi erőlködésünk, hanem önmagunk átadása, a Mennyei Atya akaratának cselekvése az, ami alkalmassá tesz minket. A legjobb, ha minél hamarabb rádöbbenünk arra, hogy alkalmatlanok vagyunk önmagunkban, de készek vagyunk odaszánni magunkat Istennek, hogy Ő végezze el bennünk az átformálást. Az önigazult, magukat alkalmasnak gondoló emberek nagyon veszélyes helyzetben vannak, hiszen fogalmuk sincs mit jelent Isten tűz tekintete előtt alkalmasnak lenni.
Életmentő hálaadás
Van egy gyönyörű példa a Bibliában arról, hogy milyen az Isten által kiformált tökéletes ember. A hithősök között olvasunk Jákobról a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében. Úgy látjuk őt, mint aki élete végén botja végére hajolva imádta az Istent és megáldotta unokáit (Zsid 11,21). Mi a hithősök közé biztosan nem egy élete végén járó öregembert tennénk, de Isten ezt így látta jónak. Miért? Mert itt már kész volt Jákob arra, hogy belépjen Isten Országába, és Isten később úgy nyilatkozhasson Önmagáról, hogy Ő Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Sokan lenézik az öregkort, pedig valami nagyon fontos dolog pecsételődik meg ekkor. Vagy késszé lettünk ekkorra, vagy végképp alkalmatlanok maradunk. Természetesen vezet hozzá egy út, amelyen fiatalabb korunkban járunk, de itt válik véglegessé, hogy Isten elérte-e célját életünkben, az Ő képére történő átformálódást. Mi bizonyítja Jákob alkalmasságát? Isten néhány gondolatban fogalmazza meg a Zsidókhoz írt levél szerzőjén keresztül. Imádkozott, a fenti kifejezőbb fordítás szerint imádta Őt. Nem betegsége, elhagyatottsága panaszait öntötte a környezetére, hanem Istenhez fordulva áldotta az ő Urát. Megértve az időskor nehéz fizikai helyzetét, úgy gondolom, könnyebb lenne azt elviselni akkor, ha az önmagunk körül történő forgolódás helyett ekkorra elvégezné bennünk Isten azt, hogy minden körülmények között Őt tudnánk imádni. Isten előtti állapotunk legpontosabb visszajelzése lelkünk hálaadása vagy keserűsége! A hálaadó imádkozásnak életmentő, örök életet mentő szerepe van. Lehet, hogy furcsán hangzik, de azt tanácsolom, hogy ha nem megy másképp, kényszerítsük magunkat erre egészen addig, amíg ez valóban szívből nem jön. Az imádkozásban pedig nem a magunk helyzetére kell irányítani figyelmünket, hanem arra, hogy ki az Úr és mit tett értünk. Amíg ez nem válik valósággá az életünkben, addig a Biblia legalapvetőbb igazságát sem töltjük be, hiszen az evangélium nem rólunk, hanem Isten Fiáról szól (Róm 1,3). Alkalmassá válásunk egyik alapja, hogy kilépjünk magunkból, és Krisztusra nézzünk.
Áldásosztó öregek
A másik, ami bizonyította Jákob alkalmasságát az volt, hogy áldotta környezetét. Ami benne volt azt adta tovább. Mivel Isten volt benne, ezért áldást osztogatott unokáinak, de még a hitetlen fáraónak is. Szokták mondani, hogy egy ideig még lehet képmutatóskodni, palástolni mi van legbelül, de öregkorra minden előjön. Morgolódó, a környezetünket elriasztó emberek leszünk, vagy olyanok, akik imádják Istent, és emellett áldják az embereket is? Nagyon sok pozitív példa van előttem, ha csak a gyülekezetemben lévőkre gondolok is. Olyan idős emberek, akiken látom, hogy mit végzett el bennük Isten. Alkalmasak. Semmi hivalkodás, hőzöngés, hanem egyszerűen a jelenlétük sugározza azt, hogy Isten bennük van. Sokkal biztosabb vagyok a 2Pt 1,11 szerint az Ő dicsőséges belépésükre az Isten Országába, mint sok tüzes pünkösdi esetében. Természetesen nem akarok egy ilyen ellentétet felállítani, de abban biztos vagyok, hogy a kezdeti lelkesedés kevés ahhoz, hogy végül Isten kész emberévé legyünk. Sok megtöretésen, csalódáson, de mégis Istenben bízva, hálaadással, benne békességre lelve lehet alkalmassá válni.
Gyógyult lélekkel
Mi azt gondoljuk, a fiataloké a jövő, pedig a fontosabb jövő az időseké. A fiatalok legtöbb esetben még ez életben történő dolgaikat alapozzák meg, de az idősek már az Isten Országára készülnek. Billy Graham mondta egyszer, hogy már abban a korban van, amikor egyre kevésbé érdekli őt ami ebben a világban történik, és egyre fontosabb és valóságosabb az, ami vár rá, az Isten Országa. Természetesen a legjobb amit tehetünk, hogy már fiatalabb korban megalapozzuk, hogy olyan idősekké váljunk, akikben ott van Isten jelenléte. Egy elrontott fiatalkort is helyre lehet hozni, ha valaki kész élete vége felé Istenhez fordulni. Tegnap hallottam egy bizonyságot egy nagybeteg megtéréséről, aki azóta meghalt. Megtérése után állandó hálaadásban, panasz nélkül élte az utolsó másfél évét. Szerintünk talán Isten dicsősége lett volna, ha meggyógyul. Isten azonban nem a testét, hanem örök részét gyógyította meg. Sokszor imádkozunk gyógyulásért, válaszul pedig Isten elkészít valakit, hogy megállhasson Őelőtte. Az utóbbi néhány évben ez a tapasztalom. Ő bölcsebb nálunk. Tudja mi a fontosabb. Kiformálja bennünk azt, hogy életünk végére Őt imádva, környezetünket áldva alkalmasak legyünk az Ő országába történő belépésre.
Csalóból nemes
Jákob itt önmagának már nem kért semmit. Pedig már alig látott, botjára kellett hajolnia, de nem saját gyógyulásáért hadakozott, hanem temetéséről rendelkezett. A csaló Jákobból, milyen nemes ember lett! Békessége volt, pedig aligha lehetett olyan világos tudása az örök életről, mint nekünk. Tanítása talán nem volt, de Istent ismerte. Az ősatyák a Szentírás szerint úgy haltak meg, hogy be voltak telve az élettel. Ez ellentétnek tűnik, mégis hiszem, hogy nagyon pontos fogalmazás. Nekünk még inkább fontos, hogy betelve az élet Urával, Jézus Krisztussal éljünk, ha pedig eljön az ideje, Őbenne haljunk meg.
Talán néha túlzottan elnézőek vagyunk magunkkal szemben, amikor arra hivatkozunk, hogy a tanítványok, köztük Péter is mennyit botladozott. Csak azt felejtjük el, hogy mindez Pünkösd előtt történt. A Szentlélek eljövetele után teljesen más lett. Ha elolvassuk a 2Pt 1,13-tól, hogy miként néz szembe saját mártírhalálával, akkor azt látjuk, hogy egy teljesen más emberről van szó. Nem magát sajnáltatja, nem kért imát nehéz halála elviseléséhez, hanem még utolsó tanácsokat ír azoknak, akik itt maradnak, hogy hogyan töltsék be küldetésüket. Tehette ezt, mert tudta, ő már készen van, de Isten más követői talán még nem.
Aki Jákobot, Pétert, a többi tanítványt átformálta bennünket is át akar, át kell, hogy formáljon, hogy méltók legyünk Őhozzá. A Zsid 13,7 úgy tanácsol minket az előttünk járókkal kapcsolatban, hogy figyeljük életük végét és kövessük hitüket, mert mi is oda akarunk kerülni, ahol ők vannak.
Megjelent: Élő Víz 2008/5
