A legfontosabb emberek a földön
Kik a legfontosabbak Isten előtt? Talán azt gondoljuk, hogy a királyok, az államfők, a miniszterelnökök, a képviselők, a magas pozíciót betöltő emberek; vagy egyházi szinten a püspökök, a nagy evangélisták, a lelkipásztorok, a „mega" gyülekezetek vezetői... Az Ige szerint nem ők, hanem a munkások, akik természetesen lehetnek az előzőekben felsoroltak között is. De csak az a munkás, akit Isten küld ki az Ő aratásába! Munkássá válni Isten aratásában: ez elhívásunk értelme! Először vállalni kell, aztán erre alkalmassá kell válni. Tanítványainak ezt mondta Jézus: „Kérjétek az aratás Urát!" Látva a szükséget nem azzal kezdi, hogy menjenek. Nem tűnik logikusnak, mégis ez a sorrend. Nekünk az Isten által előre elkészített jócselekedetekben kell járnunk, nem a sajátunkban (Ef 2,10), ezért nem rohangálhatunk imádkozás nélkül! Tudnunk kell másrészt, mi az aratnivaló. Ezalatt sokan azt értik, hogy a megtérésre várók. Itt a Biblia a segítségre szorulókra, az elgyötörtekre, elesettekre mondja, hogy ők a mező, ahol aratásra van szükség. Ők vannak sokan. Sokkal többen, mint gondolnánk. Nem tudom, hogy a megtérésre mennyien készek, de nem érzékelem a mozgást ami e felé vezetné a tömegeket. Sőt, az úgynevezett „fejlett világban" úgy gondolom, hogy egyre távolabb kerülnek ettől. Ebben az anyagi javak hajszolásán túl az egyik szerepet a sivár tömegmédia kapja: Magyarországon a Big Brother, a Való Világ, a Győzike-, a Mónika show, a Story-Best Magazin, a Blikk stb.; más országokban hasonló színvonalú adások, újságok. Ezek a médiák az erkölcstelenségen kívül az értéktelenséget adagolják, amikor egy üres, de mégis kívánatosnak beállított világ, életforma felé akarják orientálni az embereket. E mellett olyan témákat, botrányokat hoz nézői, olvasói elé, aminek semmilyen lelki mélysége nincs, de amin mégis rágódhatnak az emberek. Sokan még a hívők közül is nézik, olvassák ezeket. Nem véletlenül hígul a hívőélet mélysége.
Ne csak nézz, láss is!
„Hiábavalóságok után jártak, és maguk is hiábavalókká lettek" - írja Jeremiás próféta (2,5). A tragédia ebben az, hogy elfedi szemünk elől az igazi látnivalót, amit Isten tárna elénk. Ha az Ő szemén keresztül nézzük, akkor látjuk, kik alkotják a mezőt, és ebbe valószínűleg nemcsak a szembetűnően szociálisan rászorultak, hanem lehet, hogy közvetlen környezetünkből, esetleg gyülekezetünkből is sokan beletartoznak. Mindenki, aki kiszolgáltatott, megaláztatott, és segítségre szorul. Ne a sztároknak nevezett, de egyébként kiábrándítóan öntelt emberek magánéletbeli dolgain csámcsogjunk! Ez egy csapda. Kenje meg szemünket szemgyógyító írral az Úr (Jel 3,18), hogy úgy lássunk, ahogy Ő akarja! Az Úré az aratás, Ő tudja, hogyan segíthet. Hiányosságaink akkor kezdenek megmutatkozni, amikor már látjuk a szükséget, de azt, amit tennünk kellene, nem tudjuk. Én sajnos többször így jártam. Megbuktam ezen a vizsgán.
A másik mindig fontosabb
Az utóbbi időben több ember nehéz helyzetével találkoztam, ahol meg kellett állapítanom: az amim van, semmire nem elég. Nem vagyok olyan munkás, akinek hasznát vehetné az Úr annak ellenére, hogy sok év óta gyülekezeti vezető, presbiter vagyok. Az Úrnál ezek a titulusok semmit nem jelentenek. Csak az számít, tudok-e igazán az Ő eszköze lenni. Amikor nemcsak tényeket állapítok meg, kenetteljes, de semmitmondó tanácsokat adok, hanem valódi segítség vagyok a nehéz helyzetben. Az Úr munkájában véget kell, hogy érjen az önteltség és a büszkeség, rá kell döbbennem, hogy Nélküle tehetetlen vagyok, semmit sem cselekedhetek! Ez is a munkássá válás feltétele! Amíg azt gondolom, hogy alkalmas vagyok, addig valójában nem vagyok az! Nemrég hallottam egy bizonyságot egy olyan embertől, aki a hajléktalanok között munkálkodik. Azt mondta, hogy először segített ugyan, de saját maga volt a fontos, az, hogy mekkora áldozatot hoz, mennyire odaadott követője Jézusnak. Egy hősnek gondolta magát, pedig valójában nem érzett együtt azokkal, akik között szolgált. Éppen ezért munkájának kevés eredménye volt. Aztán meg kellett értenie, hogy amíg nem a másik a fontos, addig amit ad, az nem az Úrtól jön. Rájött, hogy szüksége van előbb az Úrtól kapott indulatra, meg kell szeretnie ezeket a hajléktalanokat. Ezt követően már nem hősiességből tette a dolgát, hanem úgy, mint aki tartozik ezeknek az embereknek, mert új szívet kapott ehhez a szolgálathoz. Úgy fogalmazott, hogy „eljegyezte" őt az Úr erre a munkára.
Munkássá válni
Pál apostol azt mondja, hogy kényszer nehezedik rá, mikor az evangéliumot hirdeti, mert ez benne volt elhívásában (1Kor 9,16). Ez az, amikor az Úr bíz meg a feladattal, Ő küld ki! Ekkor a Szentlélek éli meg bennünk Krisztust, és ehhez járul az Ő ereje, felkenetése. Ha a nagy ébredést várjuk, tévedhetünk, és egy állandó csalódásban, hiányérzetben tölthetjük napjainkat. Igazi elhívásunk nem megvallások szajkózására, álmok kergetésére, hanem szolgálat betöltésére van! Sajnos egyre kevesebb az igazán az Úr kezébe tett, odaszánt élet, amit Ő kézbe véve továbbadhatna mások felé. Csak az tud megszaporodni! Mikor a tanítványok a világ végéről, Isten országáról kérdezték Jézust, kaptak egy tanítást az Úrtól, a szolgáról és a rábízott feladatról. Ez a történet azzal végződik, hogy boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál az Úr, mikor megérkezik (Mt 24,45-51). Az akkor már teljes dicsőségében érkező Úr azt ígéri, hogy mindenek fölé helyezi őt. Nem tudjuk elképzelni milyen megtiszteltetés lesz majd ez! Ez kell, hogy középpontja legyen életünknek. Ez fogja meghatározni az Úrtól kapott örökkévaló jutalmunkat (Mt 25,31-46)! Imádkozzunk, vagy inkább imádkozzak tehát Jézus tanácsa szerint! Ha megszületett bennem a vállalás, akkor az Úr tud és akar hozzám szólni, átformálni, hogy legyen bennem abból a szeretetből, együttérzésből, ami benne volt, és most is van, amikor látja a fehér mezőt, a rengeteg szükségben lévő embert. Bízom benne, talán egyszer én is munkás leszek!
Megjelent: Élő Víz 2007/6
