Dénes Feri
Sok-sok nevetés, és bizony nem kevés könnycsepp vezette fel október 17-én a 75 éves Agapé Pünkösdi Gyülekezet jubileumi ünnepségsorozatának második eseményét. Találkozásra hívtunk minden olyan testvérünket, akik gyülekezeti tagként, vagy ha formális tagként nem is, de imaházba rendszeresen járó barátként, szolgatársként az elmúlt évtizedekben velünk járták az utat. Bár a meghívók eljuttatása nem volt problémamentes – mint kiderült, a volt tagok nyilvántartása nem volt teljesen napra kész, így a legnagyobb igyekezetünk mellett is jó néhány volt kedves ismerőshöz is csak késve vagy csak szóban jutott el a meghívás, ezúton is elnézést kérve ezért –, de ez a hangulaton, az együttlét örömén egyáltalán nem látszott meg.
Különleges alkalom volt. „Ezer éve” nem látott kedves arcok bukkantak fel – voltak, akik a bejáratot sem találták el elsőre –, régi barátságok elevenedtek fel egy pillanat alatt, több évtizede félbehagyott mondat végére került most pont. Nem is sikerül pontosan kezdeni az alkalmat, nem volt szíve a szervezőknek az órához igazítani a nagy találkozások örömét.
– Emlékszel? – hallatszott minden sarokból. Emlékeztünk.
Az alkalomvezető Tfirst Gyula üdvözöltével és néhány személyes emlékének felelevenítésével vette kezdetét a gyülekezetünkben már régóta izgalommal várt esemény. Az alkalomért Temesi Pál imádkozott. Az Agapés dicsőítő csoport éretten olyan dalokat választott, amit hallhatóan jó szívvel énekelt együtt minden jelenlevő. Aztán Schmélné Papp Ági, D. Nagy Ildikó és Csizmadia Erzsébet köszöntötte egyszerű szép szavakkal az imatermet zsúfolásig megtöltő hallgatóságot. Pártai Ottó éneke kicsit tisztelgés is volt a gyülekezetünk elmúlt évtizedeiben mindig is élettelten jelenlevő zenekari muzsika előtt. Makovei János viszontköszöntőjében a gyerekekkel való foglalkozás fontosságát hangsúlyozta, kiemelve azt a tényt, hogy az Agapé Pünkösdi Gyülekezet mindig is nagy figyelmet fordított erre a területre. Bizonyságul mesélve el, hogy már a 60-as 70-es évek technikai vívmányait igyekeztek beépíteni az oktatásba: diavetítés, video, képeskönyvek. Simonfalvi Lajos beszédének középpontjában gyülekezetünk kitüntetett szerepe állt. Sorolta, hogy a magyar pünkösdi mozgalomban megalakulásától kezdve mi-mindenben volt első, az első budapesti gyülekezet… Mundrucz István arra hívta fel a figyelmet, hogy ahogy korábban úgy most is és a jövőben is Krisztusnak kell a gyülekezeti élet középpontjában állnia.
Nagyszerű pillanat volt, amikor a méltatlanul eltanácsolt Praetorius kórus jelenlegi és volt gyülekezeti tagjai Déri Balázs vezényletével egy kórusmű erejéig újra összeálltak énekelni.
Pataky Albert ünnepi beszédében inkább a jelenről beszélt, azért nem állva meg, hogy egy-két ifjabb korához kapcsolódó emléket fel ne elevenítsen.
– Ugye lesz közös úrvacsora? – kérdezte valaki még az előkészületek közben. Hát, persze.
Tanakodtunk, vajon lesz-e feszültség abból, ha a volt és jelenlegi gyülekezeti tagokat arra szólítjuk fel, hogy fogyasszuk el közösen az úrvacsorát, így pecsételve meg egymás iránti testvéri szeretetünket. Mint kiderült, már csak a kételkedés abban, hogy minden jelenlevőnek fontos az úrvacsorai közösség, gonosz gondolat volt. Közös ének után a volt lelkipásztorok, Simonfalvi Lajos, Mundrucz István mellett Menich András, Nagy Kornél és Temesi Pál voltak Pataky Albert pásztorunk segítségére a jegyek kiosztásában. Az alkalom első részét Városi István záró imájával fejeztük be.
A program kötetlenebb második részét Bernhardt Gyula vezette fel. Bár az alkalomra szervezett fotókiállítás megnyitójára kérték őt fel, ő elnézést kérve inkább néhány aznapi és több évtizedes emléket osztott meg velünk, mindenben hálát adva az Úrnak.
A beszédek végével valódi mulatság vette kezdetét. A leszálló estben reflektorokkal megvilágított belső udvaron 42 filmszalagként összefűzött képpel „pergett a film” a gyülekezet elmúlt 75 évéről. A kezdetektől, az Orczy úti gyülekezet csoportképétől kezdve sorra elevenedtek meg hét és fél évtized emberei és történései egészen 2009 júniusáig, végzős bibliaköröseink idei római tanulmányútján a Colosseumban készül közös képpel bezárólag.
– Ide nézz! Milyen rövid a szoknyája!
Mutogatták egymásnak a tinédzserek kuncogva és némileg felháborodva egy 70-es években készült képet. A kiállítás „sztárfotója” persze nem azért háborította fel a fiatalokat, mert hogy helytelenítették volna vagy éppen távol állna tőlük a viselet, sokkal inkább az a néhány (sok?) szemrehányás jutott eszükbe, amit ők kaptak egy-egy állítólag kihívó ruhadarab imaházi viseléséért. Túl vagyunk rajta – ők is túl lesznek…
A szeretetvendégségen mindenki talált kedvére való süteményt, volt bőven miből válogatni. De a sütemény, kávé, üdítő csak kiegészítője volt az érkezéskor megkezdett beszélgetések befejezésének és újabb ismerősök, barátok felkutatásának. A süti fogyott, a vendégsereg nem. Eredetileg úgy gondoltuk, a 14 órakor kezdődő találkozó talán 5-ig el fog tartani, de este 7 után még jó néhány testvérünk merült el úgy a beszélgetésbe, hogy észre se vette, már az asztalterítőt is leszedték a tányérja alól. Hogy is vettük volna észre?
Egy szombat délutánra megállt az idő.
