Bejelentkezés
Multimédia

Fotókiállítás slideshow
Fotókiállítás slideshow megnyitó kép

75 éves történet
Tfirst Gyula 2009.11.08

 

A 30-as évek és a II. világháború

Oldal megtekintve: 0 megtekintés

Gyülekezetünk első 15 évének korszakát könnyel és vérrel írták be nemzetünk történetébe. Felidézése ilyen fogalmakat juttat eszünkbe: munkanélküliség, sze­génység, országgyarapodás, terror, félelem, háború, országépítés – ellentmondásokkal –, újabb nemzeti tragédia. „Mindig így volt e világi élet” – kesergett nagy költőnk – „egyszer fázott, másszor lánggal égett”, de esetünkben nem is ez a fontos, hanem, az hogy felismerte-e gyülekezetünk küldetését ebben az időben. Volt itt is hullámhegy és hullámvölgy. Egyszer a jelen áldásai éltettek, máskor inkább a múlt emlékei és a jövő kilátásai. Mégis, időről-időre igen sok szegény, bűnös, célttévesztett ember hallotta meg Jézus Krisztus hívó szavát a régi épület falai között. Olyanok, akik nem csak egy közösség jellegzetességével, különcködésével találkoztak itt, hanem a Gyülekezet Urával, a világ Megváltójával; akikre egy napon az Úr lelke szállt, és más emberekké lettek.

A megnyitót követő öt esztendő (testvéreink elmondása szerint és az Apostoli Hit folyóiratunk tudósítása nyomán) az Úr jókedvének eszten­dei voltak. Megtérések, megújulások, a Szentlélek-Isten kiáradása és gyógyulások történtek ebben az időben. Az is megtörtént, hogy a felkelő nap még térden találta az imádkozókat. Hogy adatokkal és néhány érdekesebb eseménnyel is jellemezhessük ezt az időszakot, tekintsük például az 1937. évet. Ebben az évben az Apostoli Hit hírei szerint gyülekezeteinkben egy konferenciát, két evangelizációs ifjúsági talál­kozót, egy bibliatanfolyamot, hét alámerítést és öt menyegzőt tartottak. Újpesten új imaházat avattunk az itt lakó testvéreink részére, és Óbudán is egy újabb missziói állomás kezdett kialakulni. A gyülekezet létszáma 300 fő volt, de esetenként 400-500-an vettek részt az összejöveteleken. A taglétszám és az istentiszteletek iránti nagy érdeklődés miatt ebben az időben tűzték ki célul egy 800-1000 főt befogadó terem bérlését.

Gyülekezetünk több tagja rendszeresen folytatott irodalmi tevékeny­séget. Folyóiratainkba, az Apostoli Hit és a Pünkösdi Ifjúság című lapok­ba Tomi testvér rendszeresen írt cikkeket, útibeszámolókat, ezen kívül rovatokat vezetett. A legtöbb cikket id. Gábos Gyula írta, aki ezen kívül bölcsmondások – aranyszabályok egész gyűjteményét közölte. Továb­bi cikkíró volt Merész Sándor, Bodó Béla, valamint Horváth József, aki cikkeket, bizonyságtételeket és verseket írt. Özv. Révész Antalné és mások bizonyságtételeket közöltek.

1935. szeptemberben gyülekezeti elöljárónkat, Rádli Imre testvért országos lelkimunkássá avatták és Sarkadra költözött egy időre.

Az istentiszteletek rendje 1935-ben a következő volt:
Vasárnap: délelőtt 10 órakor és délután 5 órakor istentisztelet
Csütörtök: este 7 órakor evangelizációs istentisztelet
Szombat este 7 órakor imaóra (ima a betegekért), valamint ifjúsági óra.

1939. szeptember 1-én a II. világháború kitörésének napján kihirdet­ték Magyarországon is a rendkívüli állapotot. 2-án életbe lépett a gyüle­kezeti jog korlátozása, majd december 2-án a belügyminiszter 363.500/1939.VII.a. számú rendelete az el nem ismert kisegyházakat, köztük a pünkösdi közösséget is a honvédelem érdekeit veszélyeztető, antimilitarista, baloldali szervezetnek minősítette és működését azonna­li hatállyal betiltotta. Közösségünk gyülekezetei más közösségeknél és egyházaknál kerestek és részben találtak védelmet. Sajnos egyetlen egyház sem vállalkozott arra, hogy az egész pünkösdi közösséget befo­gadja. Tomi József, Siroki István, Kurgyis János és Mihók Imre testvérek felkeresték az Evangélikus Egyházat, Raffay Sándor püspököt (a pün­kösdi mozgalom régi barátját), akinél megértést, segítő szándékot tapasz­taltak; „jöjjenek a testvérek egyházunkba kovásznak”, mondta kedélye­sen és jó értelemben. Gyülekezetünk, az akkori Aréna úti gyülekezet a Damjanich utcai lelkészi hivatal – és Kemény Lajos esperes – irányítá­sa alá került. Az 1940 nyarán készült megállapodás hat pontja az Evan­gélikus Egyházba való beolvadásunkat rögzítette. A megállapodást ol­vasva, már az 1. pontból kiderül, hogy ez a névleges beolvadás szük­ségmegoldás volt, és csupán a háborús rendelet kijátszásának esetleges vádját volt hivatva megelőzni. íme az idézet:

Mindkét részről kijelentjük, hogy az evangélium szolgálatában ... bizalommal és testvéri jóindulattal ítéljük meg a helyzetet és az ebből folyó következményeket.

Az elmúlt néhány évtized arra a belátásra juttatott, hogy vezetőink nem megalkuvásból választották ezt a megoldást, hanem lelkiismeretük­re és józan belátásukra hallgatva. De azt is elmondhatjuk, hogy az Evangélikus Egyház illetékes vezetői, lelkészei a keresztyén testvériség lelkületével álltak mellettünk – nemcsak felettünk –, és a lehetőségek­hez képest nem korlátozták gyülekezeti életünket, szolgálatainkat. Aztán hosszú évtizedeken keresztül minden vasárnap délelőtt evangélikus istentiszteletet tartottak imaház­helyiségünkben. Ha korábban érkeztünk és hallottuk az evangélikus test­vérek záróénekét, „...maradj meg hűségeddel!”, hálát adunk Urunknak, aki megtanított minket hűnek maradni a segítségadásban és a hálában egyaránt.

A háború éveiben a Délvidékről olyan pünkösdi fogantatású tanítás és gyakorlat terjedt észak felé, amely egy időre megosztotta a magyarorszá­gi pünkösdi közösséget. Gyülekezetünk nem fogadta el ezt. Az idő az óvatosságot igazolta.

Mint már említettük, sok zsidó származású személy látogatta istentisz­teleteinket. Közülük számosan megtértek és tagokká lettek. A rászoru­lók rendszeres segélyt kaptak, majd deportálásuk előtt csomagokkal látta el őket a gyülekezet abban a reményben, hogy lesz még számukra visszaút. Miután közülük senki sem tért vissza, már csak abban remény­kedhetünk, hogy szeretetünket, részvétünket érezték nehéz útjukon, hogy a megismert evangélium, a megváltó Jézus Krisztus szenvedései­nek példája enyhítette saját szenvedésüket és halálfélelmüket azokban a pillanatokban, amikor a ragadozó szörnyeteg száját senki nem zárta be és az izzó kemence tüzét senki nem oltotta ki. A nehéz órákban és percekben talán voltak köztük, akik félelmet legyőzve ki tudták mondani, hogy „ha nem szabadítana meg, akkor sem tagadom meg Őt!” És ebben az esetben nemcsak régi testvérekről emlékeztünk meg, hanem mártírokról és hősökről. Tomi testvérnek irántuk megnyilvánuló részvé­tére, együttérzésére a Budapesten „tevékenykedő” Gestapo is felfigyelt és többször beidézték, megfenyegették, figyelték.

A háború idején aknatalálat érte az imaház épületét, a tető és a födém egy része megsérült. Az ostrom hónapjaiban a katonaság rövid ideig lovakat tartott a teremben. A háború nemcsak anyagi károkat okozott, hanem tagjaink nagy részét is szétszórta. Ilyen szempontból is újra hozzá kellet látni a gyülekezet építéséhez.