Ma nagy dolgok történtek velem. Menich testvérék bejöttek értem a kórházba, hazavittek a meleg kis otthonomba. Nagyon örültem, de nyugtalanság is volt bennem, nem tudtam, mi következik… Enni, inni se tudtam emiatt semmit. Mi lesz velem? Magam körül még csak – csak helyt tudnék állni/Igaz, valamelyik orvos ezt is kétségbe vonta, mert a gyógyszereket elfelejtettem bevenni néha/, de a lakással kapcsolatos gondok, mindenféle számlák, pénzügyek intézése, ez nem megy már nekem. Nem tudom, mondtam-e, hogy mindent elfelejtek, kihagy az emlékezetem…Alig hogy hazaértünk, jött a testvérem unokája, Gyuszi, egyből megismertem, megörültem neki. Annak már egyáltalán nem, hogy máris el akar vinni Kiskőrösre, a szeretetotthonba. Mondtam neki, hogy nem így képzeltem el ezt a dolgot. Igen, menni akarok én oda, persze, de nem most. Még kimosok, rendbe teszek ezt, azt, aztán majd…
Láttam a körülöttem levők szemén, hogy ők mást gondolnak, készülnek valamire. Jött még két testvérnő a gyülekezetből, őket is nagyon szeretem, többször jártak nálam, de a nevüket nem tudom, arcról ismerek rájuk. Ők mondták, hogy csomagolnunk kell, visz az unokaöcsém Kiskőrösre. Egy falatot se tudtam lenyelni ezután, pedig nagyon kínáltak.
Csomagolni kezdtek, engem kérdezgettek, mit is tegyenek a táskákba, zsákokba. Megálltam a kis szobámban, és arra gondoltam, hogy én ide vissza se jövök talán többé…Itt éltem le az életemet, itt imádkoztam sokat a gondjaim között, sírtam az Úr előtt, meg áldottam Őt. Most elfogott a sírás…Egyik testvérnő megölelt és ezt énekelte: E földön nincsen otthonunk, hisz … itt csak… vándorok vagyunk – folytattam én, és megnyugodtam egy időre.
Jövés-menés volt még jó ideig, meg pakolás, hurcolkodás, virágot is kaptam, a szomszéd is ott tett-vett körülöttünk, segített meg biztos sajnált is engem. Jó szomszédok voltunk annyi évig…Nagy hóesésben, csomagokkal tele indult velem az autó, én meg sírva – mosolyogva integettem a tőlem búcsúzóknak. Uram, Te légy velem, mert alkonyodik…
