Kudarcba fulladt próbálkozások
Leginkább az fájdalmas ezzel kapcsolatban, hogy elég sok idő telt el addig, amíg ez világos lett előttem. Miután kezdtem ráébredni a valóságra, próbáltam ezen javítani. Elkezdtem úgy viselkedni, mintha nem lennék ilyen, mert hát szerettem volna igazi hívő ember benyomását kelteni. Próbáltam szeretetteljes, segítőkész pózban tetszelegni és örültem, ha ezt meglátták rajtam és még meg is dicsértek érte. Kezdtem azt hinni, hogy sikerült teljesen átalakulnom, de aztán az álarc, főleg magam, de néha mások előtt is lehullt. Aztán végképp eldőlt magam előtt az, hogy javíthatatlan vagyok. Ez a felismerés már kezdett segíteni valamit. Ha ezt beláttam magamról, nem kellett elvárnom másoktól sem, hogy engem jónak, igaznak tartsanak. Bátran idézhettem ettől kezdve kedvenc íróm (Watchman Nee mellett), Rejtő Jenő mondását, hogy ha valaki rosszat mond, vagy gondol rólam, az csak helyes emberismeretre utal. Ez megszabadított attól, hogy haragudnom kelljen valakire, aki megbántott, rosszat mondott rólam, vagy nem kedvelt. Idézem most másik kedvelt írómat Watcman Nee-t (bár ő inkább igehirdetőnek nevezhető), aki azt mondta, hogy a hívők legfőbb baja, hogy végtelenül szerelmesek önmagukba.
Akadályok a krisztuskövetésben
Nemrég egy előadótól hallottam, hogy az emberek valójában nem szeretik az igazságot, hiába hangoztatják ezt magukról, csak a maguk igazát keresik, ami teljesen más és semmi köze nincs a valós igazsághoz. Főleg nem szeretik azt az igazságot, ami őket kellemetlenül érinti, vagy ítéli meg. Hadd kérdezzek valamit: Az igazságtalanság mindig fáj, és küzdök ellene, vagy csak akkor, ha engem, vagy közeli hozzátartozóimat érinti? Nemrég beszéltem egy gyülekezeti elöljáróval, aki teljesen felháborodott egy minimális sérelmen, mert családtagját érintette a dolog. Pedig az a körülmény már régen fennállt, és tudott róla, de addig, amíg nem lett személyesen érintett, nem zavarta. A magunk igazsága és szeretete a legfőbb akadálya, hogy Krisztus igazi követőivé legyünk. Az egyik helyen azt mondja Jézus, hogy amíg meg nem gyűlöljük a saját lelkünket is, addig nem tudjuk követni Őt (Lk 14,26). Nem mondom, hogy ezt már elértem, de kezdem érezni, miért fogalmaz így Urunk. Egész egyszerűen alkalmatlanok vagyunk, amíg összekeverjük az emberi természetünkkel Isten tiszta Igéjét, Szentlelkének munkáját. Amíg szét nem válik bennünk az emberi és az „Isteni”, addig csak kevert magot tudunk vetni, nem pedig Isten magvetői vagyunk.
A gonosznál is gonoszabbak
Lehet, hogy nem az emberek a hibásak, ha nem térnek meg bizonyságtételünkre, felszólításunkra, hanem az, hogy az Ige, amit szóltunk nekik, nem vált Isten szavává. Középkori ferences szerzetesekről olvastam, hogy egyszer, mikor evangelizálni mentek, elfogták és kémeknek tartották őket. Azt hitték védekezni fognak, mert valójában ez nem volt igaz, de válaszuk az volt, hogy ők még a kémektől is sokkal gonoszabb emberek, csak még nem ismerik őket igazán. Ez a váratlan válasz elgondolkoztatta, és Isten útjára vezette a vallatókat, mert felismerték, hogy ők valóban más emberek, hiszen nagyon kevesen képesek magukat valódi bűnösnek nevezni, főleg életveszélyben. Még véletlenül sem akarok senkit megítélni, de az Ige alapján hadd merjek ilyet kijelenteni: aki jónak, igaznak tartja magát, valójában nem ismeri magát. Még akkor sem, ha azt gondolja, ezt az Úr végezte el benne. Pál apostol még élete vége felé is egy utolsó bűnösnek nevezte magát (1Tim 1,15).
Önszeretet helyett önvizsgálat
Alapigénk szerint testünkben nem lakik semmi jó. Ez valójában egy evangélium. Nem kell tovább számítani magunkra, csak Istenre támaszkodhatunk! Jó hírré pedig igazán akkor válik, ha hozzátartozik az eleje is, hogy ezt tudom is magamról! Sokan egész életükben nem jutnak el eddig a tudásig, végig megtévesztésben élnek. Ez csak Isten jelenlétében lepleződik le. Ha meglátjuk magunkat igazán, mint Péter a hajóban, mikor kérte Jézustól, hogy távozzon el tőle (Lk 5,8), akkortól kezdődik Isten lehetősége. Csak ez után tud Ő bennünket más emberré tenni. Zákeusnak nem kellett mondani semmit; Jézus lényének világosságánál saját csaló voltára ismert. A mai könnyed hívő kereszténység legnagyobb hiányossága, hogy nem lesznek mássá az emberek. Még nem látták meg Isten szemén keresztül önmagukat. A lator a kereszten megtalálta a kulcsot ahhoz, hogy kegyelmet nyerhessen. Egyrészt azzal, hogy ott volt Jézus, de még kellett hozzá valami, ami hiányzott a másik latorból; az, hogy az a büntetés amit elszenved, jár neki. Ez tettének méltó következménye (Lk 23,41). Ez a Szentírás egyik legszebb kijelentése, amit ember magáról mondott. Ez a felismerés az örök életre mentette meg őt. Sokkal nagyobb a tét, mint gondolnánk! Nincsen szebb számomra, mikor látom, hogy valaki rádöbben arra, hogy valójában mennyi rosszat tett, és ennek súlya alatt összetörik. E nélkül nincs következő lépés, nincs átalakulás. Minél mélyebben lesújt ki vagyok, annál nagyobb az esély az igazi váltásra. Ez a régi élet halála és az új feltámadása. Le kell vetni a régi embert és fel kell öltözni az újat az Ige tanácsa szerint (Ef 4,22-24). Az egyik megromlott és gonosz (ez is elég erős, de az Ige használja ezt), a másik pedig valóságos igazságban teremtetett. Nincs más mód, ez a hívő élet alapja. Próbálgathatjuk elhitetni magunkról, hogy milyen jók vagyunk, csak másokat és sajnos magunkat csapjuk be. Akkor hajtani, keresni fogjuk a saját igazságunkat, elismertségünket, ami nem fog megváltoztatni senkit, és még a saját boldogságunkat sem találjuk meg az állandó konfliktusok, a belső békétlenség miatt.
Az önismeret áldása
Önző, irigy, rosszindulatú ember vagyok, és örülök, hogy végre tudom ezt magamról. Ez az ó emberem. Már nem próbálom javítgatni. A kereszten a helye (Róm 6,6). Szeretnék ennek mindig tudatában lenni. Még nem mindig sikerül. Még megbántódom, megsértődöm néha. De tudatos döntést hoztam. Nem akarok ez lenni és nem akarom, hogy ez irányítson. Eldöntöttem, hogy jót akarok a másiknak ha kedvel, ha nem. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy akár csak magamban is bárkire irigy legyek, vagy rosszat kívánjak. Mivel ez magamtól nem megy, kérem Isten segítségét, azt a szeretetet, ami benne van a másik iránt, akit ugyanúgy szeret, mint engem. Miközben ezt teszem, szabaddá válok a legfőbb akadálytól, saját magamtól. És ha már nem vagyok akadály Isten Szentlelke és a másik ember között, akkor valódi tanúja lehetek Istennek, az Ő átformáló munkájának, és élhetek az Ő folyamatos erejéből.
Megjelent: Élő Víz 2009/2
